Pató Selam : ISMERNI – SZERETNI – TUDNI - Vallásfilozófiai jellegű esszé
2016.03.19 12:06
A minap (ezúton is bocsánat a szabad idézésért!), bájos magyarázattal szolgált egyik kedvenc tanítványom arra, hogy alkalmasint semmit nem tudott: "Mindent tudok, csak mindent elfelejtettem." - Hatalmasat nevettem, majd átgondoltam: az emberiség legnagyobb tragédiája éppen ugyanez, hogy bár mindent tud, "csak" mindent elfelejtett! A tudás visszahívásakor van egy nélkülözhetetlen láncszem: az emlékezés, másként megközelítve: felismerés. De mit jelent ismerni, s miben más felismerni? Hatalmas köd telepszik e két fogalomra.
Ha azt mondod: ismersz, arra gondolsz: tudod, mi a nevem, a végzettségem, a foglalkozásom, a hobbim, kik a családtagjaim, milyen a kocsim, melyik cigarettát szívom, esetleg még azt is, mi a következő olyan állomás az életemben, ami felé tartok, amit el szeretnék érni. Ismersz velem kapcsolatban eseményeket, gondolataimnak azt a szelvényét, amelybe bepillantást adtam, - de hol vagyok mindebből én magam?
Egyetlen év alatt mindez szinte maradéktalanul megváltozhat. Akkor is ismernél vajon? Vagy hinnéd-e, hogy valaha is ismertél? És hiszed-e, hogy talán most sem ismersz, esetleg egyáltalán senkit mindazok közül, akikről minden tudható információ a birtokodban van? Ugyanakkor hiszed-e, hogy mindenkit ismersz, mindazok közül is, akikről egyetlen információ sincs a birtokodban -, mert ismerni: teljesen más!
De ez megváltoztatható. A valódi ismerés, mindannak a felismerését követi, amit eleve tudsz, amit mindig is tudtál. Teljesen függetlenül a rárétegződött információktól, amelyek éppenséggel eltakarják előled.
Szokásos azt gondolni, hogy szeretni csak azt lehet, akit ismerünk. Ez éppen azért van ellenkezőleg, mert ha a szeretetünk azokon az információkon alapszik, amelyek a birtokunkban vannak, akkor azokra irányul, és el sem ér magáig a mögöttük rejlő emberig. Valóban szeretni: mindezek nélkül felismerni a másikban a Teremtő képmását.
Soha, senki mást nem ismertél, csak azokat, akikre tudtál így tekinteni, függetlenül attól, hogy milyen ismereteid voltak róluk, és viszont: soha, senki más nem ismert téged, mint aki így tudott rád nézni. Ezzel a felismeréssel! Csak, és kizárólag az emlékezésnek ezekben a kegyelmi pillanataiban képes félrelebbenni a felejtés fátyla mindaz elől, amit mindig is tudtunk...
Hogy mennyire igaz, amit írok, azt legszebben a felnőttek sokaságának kisbabák iránti szeretete bizonyítja. Elég egy nyílt tekintetű babának lennie egy metró kocsijában, hogy tucatnyi ember nézzen úgy rá, mint a Teremtő képmására, holott egyáltalán nem ismerik, s még szinte nincs is semmi, amit tudni lehetne róla. Talán még a szeme sincs nyitva, szunyókál; kopasz, ráncos, nem birtokol vagyont, képesítéseket, nem beszél nyelveket. Nem azért részesül a valódi szeretetben, mert ismerik, hanem mert félrelebbenti a felejtés fátylát.
És talán még ő maga is képes emlékezni, nem azért sugároz szeretetet, mert ismeri a legújabb könyvedet vagy a kocsid márkáját, hanem talán azért, mert még sejti benned, hogy ugyanaz vagy, mint ő, és mindezek nélkül képes csodálni a puszta létedet :)
A cikket írta:
Selam Pato
Maranatha
Honlap:
Facebook: